Érdekesebb hátonúszó poloskák az Észak-Alföld kisvizeiből

Szeptemberben kevésbé vizsgált szabolcsi és hajdúsági kisvizeket túrtunk védett fajok után. Bár még a begyűjtött példányok teljes határozása nem történt meg, az azért borítékolható, hogy nem hemzsegnek a természetvédelmi szempontból értékes gerinctelenek ezekben az alföldi öntözőcsatornákban, vízelvezető árkokban, illetve kisebb mocsárfoltokban. Alkalmanként viszont előkerülhetnek érdekesebb fajok példányai is, amilyennek például két hátonúszó poloska, a Notonecta lutea és az Anisops sardeus is tekinthető.

A Notonecta lutea – hangzatos magyar nevén a sárgapajzsú hanyattúszó-poloska – hazánkban védett, de elsősorban ritkasága miatt érdekes. Akadnak ugyan területek, ahonnan rendszeresen előkerül, de összességében csak igen ritkán akad a hálóba. A faj kézből is könnyen felismerhető, mivel a N. lutea előháta egyértelműen világos színű és nem fekete mint ahogy az a többi hazai Notonecta fajra jellemző (pl. a Notonecta glauca esetében). Ritkasága egyik oka lehet, hogy elsősorban a savanyú vizű, növényzetben kevésbé gazdag lápokat kedveli, amihez hasonló kevés van hazánkban.

Az Anisops sardeus első példányait csak néhány éve találták meg hazai vizeinkben, mára viszont olyannyira elterjedt, hogy szinte a második leggyakoribb magyarországi hátonúszó poloskának is tekinthetjük. Imágói és lárvái a nyári hónapokban nagy számban gyűjthetőek, elsősorban a nyílt vízfelülettel jellemezhető sekélyvizekből. Az Anisops sardeus a Notonecta fajoktól jól megkülönböztethető jellegzetes karcsú teste alapján. A hímek ezen kívűl feltűnő rostrumot viselnek, amely más hazai vízipoloskánál nem figyelhető meg. Az eredetileg mediterrán elterjedésű faj ilyen gyors hazai terjedése feltételezhetően a klímaváltozás következményének tekinthető.